Justitia istenasszony

Ítélkezik majdan mind fölött
És nem lészen kegyelem.
Mert Ő, kinek szeme kötött,
Ő az igaz egyetlen.

Kecses alak, büszke asszony,
Dacosan szorított ajkak,
Rámutat, ki meg kell haljon,
Ő, ki soha meg nem halhat.

Volr már kőből, hűs anyagból
Élettelen, szép faragvány,
Itt maradt ránk egy más korból:
Örökifjú, néma márvány

Vagy éppen már patinás bronz
Rajta a stóla, és a kard
Kinyújtott kezében úgy vonz,
Miképpen suhancot a had.

Fejét örökkön felszegi,
Két fémszemén selyemkötés.
Mérlegében a szót méri:
Serpenyőben minden döntés.

Ó-istennő Justitia!
Bár látnám egyszer szemeid,
Bár tudnám, van-e világa
Az Igaznak, és kezeid

Remegtek-e, mikor egyszer
Még fiatalként, még látva,
Mikor még nem takart kötszer
Reánéztél egy szűzlányra,

Ki ítéleted alatt csak
Néma könnyet ejtett csupán?
Tudom már, hogy ezért vagy vak,
Hogy ne hasson meg soha már

Egy ártatlan szempár, egy könny,
És bronzszíved se vakítsa
Bohó érzelem. És közöny
Legyen csak, és kardod sújtsa

A bűnöst örökkön tisztán.
Mostmár nem hajlik gerinced sem
És nincs benned semmi szenny már.
És a lelked... Oh, az sincsen!

Ítélkezik majdan mind fölött
És nem lészen kegyelem.
Mert Ő, kinek szeme kötött,
Ő az igaz egyetlen.