Jövő

E szépnek titulált lanyha jelenkorban
Feszengek én,
Hol kételyek facsarják szívemet.
Tétován keresem az utam. Hol van?
S pocsolyák tükrén
Rezdül halovány arcképem. Nem nevet.

Annyi kérdés, s rá annyi válasz,
Na meg láthatatlan, irányt adó jelek.
Csak vergődök, mint szívből plántált
Érzés a tollhegyen. Fáj a látszat,
És hogy egyedül… Fájnak a közhelyek.

Gyakran álmodok magamnak jövőképeket.
Kis garzont, fényképtől roskadó falakkal,
Hová száműzhetem magam.
Álmodok utazást, füstszagú reggeleket.
Macska mellett olykor macska-jaj:
Félholtan lelném végem a párna-sírhantban.

Álmodok jellemet, igaz szívbarátokat,
Kiknek féltő ölelésében elrejtőzhetek.
Álmodok Pécset, Orfűt, hajtűkanyarosat.
Harmatos kapualjban elcsókolt csókokat.
Nyarakat, akkordot, rímet, s tábortüzet.

Képzelek maszkot, s szerepben színházat.
Rúzst, és parfüm illatú éjeket.
Ólmos bilincset törő szabadságot,
Mitől mosoly színű az ábrázat…
|
De a jelenben mégis csitul e forrongó lelkület:
Mert fél, hogy a holnapoknak az álom szab gátat.
Ez nem lehet.

Mert nem szabad, hogy ócska gondolatok
Üteme közt leljem meg önmagam.
Mert így kilincstelen ajtó, mi fogad,
S az eszelős kopogást váltó, megtört sóhajok
Börtönfalán visszhangként fúlok el halkan.
Ezt nem hagyom.


2009-03-06