Így kell, hogy legyen

Van, hogy egy árny a lelkünkbe hasított,
S a boldogság sziporkázó fénnyel vakított,
Nem kell, hogy elhidd, nem kell hogy értsd,
Nem kell, hogy lelked az örök bánattól féltsd.

Elmúlik minden, semmi sem örök,
Szívünk néha boldog, máskor meg törött.
De összeszedjük mi, szétszórt darabjait,
Mosolyogva nézzük végig életünk pillanatait.

Volt, hogy fájt, s hogy szép volt, mint egy álom,
Volt, hogy nem láttunk át a hazugságon,
Kerestük azt mi mosolyt csal arcunkra,
Álmodtunk éjjeleken, egy új világot zokogva.

Nem vettük észre, hogy a boldogság az az élet,
S hogy a bánat, az öröm az igaz végzet,
Csak éltünk azért, hogy hátha megváltozik,
Nem akartuk észrevenni, hogy a múlt eltávozik.

Kellettek az érzelmek, hogy megtanuljunk szeretni,
Kellett a boldogság, fájdalom, hogy tudjunk szenvedni.
Így kell, hogy legyen, de talán soha nem vesszük észre,
Talán majd érezni fogjuk, ha sötét fátyol hull lelkünk szemére.

2007.06.18.