Idegen ismerősöm VI.

Volt egyszer huszonegy percünk – leltárt készítek,
utána újabb, siettem, elkéstem, megtértem,
volt egy közös délutánunk, megfogtam kezedet.

Csak simításáig jutottam, féltem az érzéstől,
Ismeretlen képeket írtam utána gyengéd szépségről,
hogy majd a sötétben erősebb leszek talán.

De nem így történt – oka örök talány.
Egy hónapig nem láttalak, hiányoztál, csak hangod búgott,
közben szívem csak lángolt és véget súgott.

Majd eljöttek a könnyázott perc-végek, újra együtt,
kéz-kézben sétáltunk, akkor is zuhogott. Most csak szitál,
a táskán, füzeten, tollon kívül a Senki ki itt áll.

Azóta eltelt öt hosszú hónap, együtt-távol lakoltak
a drágának már nem nevezett holtak, kiknek
szenvedés a magány, én segítettem Neked, eltűnt csodaárny.

Megtaláltad boldogságod, mit én sosem adtam,
kínoztalak? gyötörtelek? fejemben lüktető ütemtelen tam-tam,
hogy elkésett a vonatom, várok, többet nem tagadom.

Hogy akkor régen én is szerettem volna,
csak a szemedben a holtak köszöntötték bénaságom,
hogy kezem, lábam, vesém, májam… elpusztultam.