Idegen ismerősöm V.

C’est la vie – az élet játszik csak velünk?
Vagy a néptelen puszta peronon való várakozás?
Érkező kedvesség – induló pusztulás?

Az óránk ketyeg a sötétben, mögöttünk állnak,
harc nélkül adják meg magukat, messze tűntek az álmok,
messzetűnő pillanatnyi percek, csak ránk várnak.

Kést rántott a nyár, a jövőnk tovarobbant,
úgy lesz minden, mint csúcsforgalomban,
foghegyről beszélt velem, játszik a félelem.

Hangok nélkül mozdultak, a sötétbe együtt vonultak,
Mátyás fekete seregei ellen. Félelem szívükben.
Arcukhoz arcuk ért, szerették egymást a hajnalért.

Ha százszor születnénk, akkor másképp lenne minden?
Ha százszor születne, boldogabb a Nincsen?
Ha százszor születnék, féltenék mindennap.

Elbujdosott magányos, ki csak saját vesztét látja,
menekülne, ha tudna – messzi-máskori tájra,
fájdalmát nem zsebkendőjébe köpné.

Tellenek perceink, meg vannak számlálva,
Érzéketlenség mögé bújtatva, meg sose állva,
Csak zuhogó záporunkban egyedül vagyok.