Idegen ismerősöm IX.

Térdemre hajtom fejemet, mindenfelől az irgalom
pusztítja, mardossa, szorítja havát nyári hidegben,
a halott város halottja s újrahúzott kallottja.

Hogy vesszen aki árva, a semmi napját keresse,
ragyogjon s pusztuljon: hiába, tegyen kárt, jót, szépet,
írjon kék égről andalító meséket, mit érlel vele?

A leszedett almának fehér, nem lédús a leve,
hogy visszatenni, újra nőjön: nem lehet,
mert az már más mint volt, nem szeretet.

Újra távozni készülök, az összefolyó galambegek,
megcsúfondált agybalüktető emlékerek,
ezek maradtak utánad, veszni hagysz.

De magamnak alkottam a rendet, bár nem ilyennek
képzeltük, hogy magába veszhet, tiltott gyümölcs
édessége a citrom fanyar húsával egy.

Viszont mi ketten vagyunk, éjjeleim tudton kívül véded,
hogy megébredve a hiányom elenyésszen, hagylak aludni,
nem kínozlak, csöndben szerető kedvesed, így szólt a Halottnak.

Egy pillanatra minden lelassult, megállt, hogy utána
Normálisan legyorsulva előző feszességét új ruhát
öltve szálljon ki játékunkból és élvezze a szépségét.

Már a látvány maga megérte, hogy eljöttem ma,
hát még ha más is lehetne, korlátainkat levetkőzve,
csak egy bűnösnek is betudott párbaj.

Már nem folyékony angyalokra vágyok, hogy szomjam
oltsák, hanem csak egy ölelésbeli szenvedélyes
ki nem mondott új nap talál Ránk-ra.

Az utolsó pillanatban nem tudnánk tetteink,
a korlátok érdekeltsége - legyen utolsó,
hogy megtehessem azt amit oly hőn áhítok.

Pillanatteremtésbe kezdenék, hogy erőt merítsek,
kézfogás – nem ismerkedésből; ölelés – nem hátbaszúrásból;
feldöntés – nem erőszakból; simogatás – nem kínzásból.