Idegen ismerősöm III.

Az örökké eddig tartott? Egy pillanat műve volt.
Egy repdeső gondolat, hogy hiányod megszűnik.
Vagy csak erősödik a kínzó létezésével egyetemben.

Most újra éjjel van, lehet várlak, csodállak, kínozlak.
Érzem minden reszked porcikáz. Hidegünk van.
Az éj bársony csillagaival takarózunk egymás karjaiban.

Füledbe súgom régi énekünk, a dalt mi él velünk,
csak halkan jut dobszólója fülemig, Téged idéz.
Emlékőröm mára Tied lett, a Te szemed mi megigéz.

Megfőnevez. Megmelléknevez. Meg mindent mi jó Veled.
A régi tapintás, az új el nem fogadott simítás,
lehet tudatalatti volt, én mégis éreztem.

Összetartozunk. Álmaink közösek lesznek újra. Talán.
Te. Fáj a szó – kimondva visít fülembe az éj madara,
hogy történhetett, vesztünk s szerelmünk odalett.

Fontosabb egy igaz társ, kivel életed oszthatod.
A sírkövödön a felirat: Kedves társam itthagyott.
Ne ez legyen! „Örökre Veled Kedvesem!”

Munkánk egyszer az életünk lesz majd.
Társak leszünk, Te velem s én Veled.
Jól végezve jussunk is meglehet.

Addig csak egyszerű tanulók vagyunk,
a másik nélkül látunk, a másik nélkül hallunk,
Rómeó s Júlia nem mi leszünk, de együtt halunk.

Őszinte döntésem egy emberrel osztom,
életünk a négyzeten, hiányoddal szorzom,,
hozzáadom jövőnket, múltunk majd kivonom,

mert a munkatársak tervek alapján döntenek,
hogy eredményük az egy meg egy
ne három, mert a pontos kettő is lehet.

Kettő, mint amennyien mi is vagyunk,
a tényezőkkel én tovább nem munkálkodom,
borítékomra pecsétet tettem.

Távozok erről a helyről… hiányzol nekem,
míg kék buszom koptatom, míg nem vagy velem,
míg minden másképp van addig kitartok.

Utána mi lesz – talán belül tudom,
ígértem valamit? Sorsom Veled osztom?
ha ezt kérnéd bátran bólintanék igent.

Viszont most csak munkatársak lehetünk,
szentül hiszem: eredményünk sikerül,
sírkövünk még távoli homály fedi.

Feliratát pontosan senki sem ismeri.
Csak jóslatba borul a titkom,
hogy döntöttem hiányod s Temelletted.