Idegen ismerősöm I.

Várakozással teli, bizonytalan lélek.
Tetteim, mint zúduló átkos vétek
úgy hullnak alá az ismeretlen vízesésben.

Figyelik magukat: az önző másikat,
ki harcol, küzd, kíván igazat,
s a maga vermében őt is elvesztik.

Hazugságban való tétova tengődés,
ennek véget vetek. A túlsó oldalról,
ha van erőm még, kutyák! Csak nevetek.

Kínos kacaj ez, nem evilágból való
a másvilági fényérzékenység csak rabló,
hiú, buta ábránd volt számunkra végleg.

Itt hagynálak, hogy békében éld tovább vítádat,
karmolj, ölj, zúzz szét más álmokat,
érinthetetlen érzéketlenségben.

De nem teszem. Csak némán, csöndben tűrök,
hogy életünk egyszer szebb legyen,
elvesztett perceink kárpótoljuk egymásnak.

Éjszaka minden perc egy búcsú,
mikor nem ölelhetlek szétfoszlik az álom,
a szobák falán is átkelő Átkom.

Bűnös a vágy, mit irántad érzek,
felejteni kéne – mondják a szomszéd kutyák,
s én mégsem merek, csak figyelek.

Pattog a fülemben jövőnk kandallótüze,
vele ropognak a meg nem írott könnyázottak,
hogy a múlt feledésbe amneziálódjon.