Holt lélek balladája

Megvadult szél tépi ruhám,
Eső mossa el alakom,
Magam csak állok itt némán,
Tenmagam mégsem láthatom
Sem kívülről se nem belülről.
Semmi nem maradt a reményből,
Csakcsupán némi méreg és kín,
A test már csak csont, ideg és ín.

Minden egyszerűnek tűnik
Most, hogy holttestemen állva
A magam két szeme siklik
Át felettem, mit se látva,
És a tudat, hogy elszabadult,
És a lélek, hogy meg nem vadult,
Most porhüvelyemen jár walzert,
Hajam pendítve, mintha hangszert.

Vajon meddig tart még e perc?
Mikorra hamvadok porrá?
Lassan elenyészik a test,
De a lélek... mi vár őrá?
Tűnnek napok, órák, sőt évek,
De hiszen én még mindig élek!
És maradni akarok, noha
Testem rég felverte a moha.

Itt lebegek csak egyedül,
Ki szabadulni képtelen.
Bordáimon szél hegedül,
Lidérc vagyok csak: testetlen.
Mit keresek még itt, oh, mondd Sors!
Nem vagyok már más, mint béna korcs,
Kit szeszélyed kedvére kerget,
És félek, többé el nem enged.


Ajánlás

A férgek már rég megettek,
Én mégis itt raboskodom.
Mondjátok hát, összes Hercegek,
Kitől várjam végre halálom?