Hold

Meglásd feljö a hold és mellé a csillagok,
Sötét utadon feletted, mind mind ragyog.
A hold lábad elé ezüst szőnyeget terít,
Vezetni a sötétben neked így segít.
Hát ne félj, a szél is látod, csendesül,
Már nem vihar, mi dúlt benned, ott belül.
A vágy mely vasmarokkal eddig átfogott,
Lehet, úgy érzed, legyen örökre átkozott.
De a sóhaj mi felszakadt szívedben ott belül,
Reményekkel telve most ismét elrepül.
Megbocsátasz százszor, lehet tán ezerszer,
Alkut kötsz magadban háborgó szíveddel.
És jól esik a fény mi lábad elé terül,
Felnézel az égre s arcod, felderül.
Hullik a sötét, búcsúznak a csillagok,
És én várlak, az út végén ott vagyok.