Hogy elfeledhesselek…

Kinyitom a szemem. Megszakad az álmom.
Lecsukom, de hiába tovább nem álmodom.
Pedig visszavágyom, az álmok színes mezejére.
Az álombéli szerető lágy ölelésébe.

Nem rég még valóság volt, mi ma már csak álom,
Forró csókodnak csak emléke él számon.
Nem rég még öleltél, becéztél Kedvesem,
Ma illatodat párnámon hiába keresem.

Nélküled kelek, emlékeddel fekszem,
Hiányod sikolya itt lüktet még bennem.
Hazug mosollyal ajkamon hirdetem,
Már nem fáj, már elmúlt a szerelem.

Felkelek, arcomra álarcot sminkelek,
Ne lássák, hogy alatta, mennyire szenvedek.
Hazudom, hogy vége, s már nem fáj emléked,
Magamnak is hazudom, hogy feledtelek Téged.

Csak este, ha álomra hajtom le a fejem,
S a tudatom feletti kontrollt elveszítem,
Pillekönnyű szárnyán hozzád repít álmom,
Akkor vallom csak be az, az én világom.

Mert, ha ébren vagyok, fáj, lüktet hiányod,
Hangtalan szavakkal utánad kiáltok.
Üres lelkemben csak néma sóhajok,
És a soha valóra nem váltható álmok.

Képzelt ölelések, álombéli szavak,
Tudom, igaz boldogságot soha nem adhatnak.
Idő! Nagy Gyógyító! Segíts felejteni!
Hogy a fájó múltból tovább tudjak lépni.

Segíts, hogy feledjem az álomvilágot,
Hogy megleljem végre az igaz boldogságot!
Fakó emlékképpé szelídítsd a múltam,
Hogy megtalálhassam végre helyes utam!

Mely elvezet oda hol a boldogság vár
Hol ezer színében ragyog a szivárvány.
Hol a nap fényében aránnyá olvadok,
Annak a karjába kivel boldog vagyok.