Hattyúdal

Fénylő képek, ember társak,
Frissítő, nagy ölelő szárnyak.
Repültem. Színes felhők között,
Simogatón fénylő csillagok között.
A Kék Madár tőlem csak kéznyújtásnyira
Benne a szikrázó színesség mámorában.
Nem mondtam hát - mint kisgyerek - ,
Hogy most már elég, hazamegyek.

Ezen a földön nem volt már barátom,
Ugyanúgy, mint "ébren" megnyugtató álmom.
Vártam egy hangra, egy jelre, egy kézre,
De kiáltásom senki nem vette észre.
Lehet, hogy segítséget nem is én kértem,
Csak egy hang suttogott odabenn-elfeledve régen.
Nem mondta senki, elkísérlek arra, veled
Együtt indulok csak el, veled hazamegyek.

Élő képek, ember árnyak,
Jéghideg kék szorító szárnyak.
Féltem. Érdes felhők között,
Vakítón világító csillagok fölött.
A Kék Madár tőlem óriási távolságra,
Elveszve a fekete messzeség homályába
Mondtam volna, mint reszkető kisgyerek:
Hagyjatok, most már elég, hazamegyek.

Lezuhantam. Lent vagyok hát a sárban.
Előttem és mögöttem is minden ajtó zárva.
Egy búcsút, mi minden használónak járna.
Kirepülök, ki én, igen. Igen, tán ma...

Már nem Félek, nem reszketek,
Ég Veled Föld! Hazamegyek!