Halottak napjára

Nem is oly rég, mintha csak tegnap lett volna,
Ablakom alatt a tavasztól virágzott a szilvafa.
Nem is oly rég, még én is rügyeztem,
Úgy tűnt akkor, épphogy felébredtem.

Most merengek kifelé az ablaküvegen,
Ezernyi színekben fürdik két szemem.
Nappalok jönnek, évszakok mennek,
Lehet, még mindig csak ébredezek?

Számban egy lekvár íze gomolyog,
A Nagymamám főzte s Ő mosolyog.
Fenyő illatát is érzem, sodorja azt fehérvári szellő,
Örökzöld a Nagyi lelke, Tőle vidámabb a temető.

Nehéz volt élete, mondhatnám sokszor keserű,
Magzatot temetni, az bizony nem egyszerű.
Csak egy fénykép maradt hátra apám testvéréről,
Szép ember volt s mondják; meghalt a szerelemtől.

Nagyanyám is boldogan távozott el,
Szerelmes volt nyolcvankét éves fejjel.
Az öregek otthonában lelt igaz lélektársra,
Mosoly ült ki gyönyörű szép ráncos arcára.

Apám is somolyog, Ő most hetvenkilenc múlt,
De, még nem felejtette el a II. világháború.
Érdekes módon, csak a vicces dolgokat meséli,
Jó előadó, s ki hallgatja Őt, a csontvelőig átéli.

Azt hiszem, megtartom a családi tradíciót,
Búnak én nem adok helyet, keresem a jót.
Úgy teszek majd, mintha lennék egy óriás-nagy fenyő,
S az sem lehet baj, hogy Fehérvár-tól távolabbra eső .