Halad az út

Halad az út alattam,
kinézek az ablakon,
figyelem ahogy a táj rohan.
Fülemben megszólal
egy kedves dallam,
halkan dúdolom.
Gondolataim szárnyra kapnak.
Vajon kinek hiányoznék, ha
nem térnek többé vissza?
Feltűnne egyáltalán,
hogy nem vagyok?
Az életem így is sivár már
lassan gyilkolja
lelkem a magány.
Szinte élettelen vagyok,
bár lélegzem, eszem, iszom,
és teszem a dolgom,
de minden céltalan.
Beprogramozott emberutánzatként
tengetem napjaim,
akiből hiányzik,
a lételem az érzelem,
mely értelem
az értelmetlenségben.
Senki nem vár haza,
nincs kinek futhatnék
ölelő, védelmező karjaiba.
Tényleg nincs
akinek kellenék?
Aki a társaként,
egyenrangú félként kezel?
Vagy tényleg egyedül kell
leélnem az életem?
Tudom, keserű
gondolatok ezek.
De mit tegyek?
Felhős ég alatt élek,
várom, hogy kisüssön
végre a nap,
de lehet, hogy
örökre sötét marad.