Ha meghalok majd

Ha meghalok majd lesz e valaki, kinek könnyei porba hullnak értem,
S talán fájó szíve zavarodva fog kiáltani a világ felé.
Lesz e valaki, kinek hiányozni fog érintésem,
Ki lesz az, ki kezét nyújtja, hogy odaátról kapaszkodjak belé.

Őszinte leszek. Nem tudom. Ismeretlen az emberiség.
S a magány szele mindig fújdogál mellettem, elkísér.
Nincs senki, ki megszorítaná erősen karomat, míg élek,
S így csak a halálközeli állapotba tévelygek.

Sárba hulltam, testem lakói élősködnek bennem.
Szívem sincs már, felemésztette az érzelem.
Hányan borulnak zokogva most testemre hirtelen?
Családom, barátaim, szerelmem.

Jómagam vagyok ura saját magamnak,
Nincs ki megértene engem, a világ kárhoztat.
Vért izzadok mialatt bizarrul becsapnak,
Csontjaim már földbe fagyva rohadnak.

Eljött az éjfél, a bosszú ideje sürget,
A harangok rikoltozva kiabálnak segítséget.
A fájdalom veszi át az irányítást üres lelkem felett.
Repülök Hozzád nyugtalanul Édesem, elvesztem fejemet.

Látom a célt, a hangok a képzeletemben játszanak.
Gyerünk! Taposs el! A hitetlen úgysem Te vagy.
Megjelenek hát előtte, s megköttetett a végrendelete,
A bosszú édes volt, s káromra visszarepülök nyughelyemre.