Győzelem

Vérvörös csend, vérvörös győzelelem ez,
Így kiáltok feléd, távol szűze.
Rothadó fogak bűzös lehelletétől
Mégis szilajon áll az erkölcsi rend, fegyelem,
És nagyokat szippant a füstből a száj, e pokol,
És nem taszítja maga alá a bénaságot sem,
Mellette szürcsöli az értelmet a vaskerék,
E képtelen, gigászi agy, győzelmet hirdetve,
És mi éljenezzük az elnyomás tüzében égve
Minden apró mozzanatát –
Együtt élünk vele, az aggyal, az értelemmel,
S mégis bűnös poklok nyílása arcunk,
Mégis hiba csúszott a tervbe, a testben villám cikáz:
Egy nagy, és haragos és gyilkos;
S amint az energia felvilágol, rettentő napok jőnek,
De ott kuporog még a szó, könyörtelen:
Vár, mert várnia kell egy szebb időre még.

Ez az élet, ez a vaskerék mozog
Mindig, mindenhol ő vezet harcra.
S faág kezünk, melyet letép a szégyen
Csak e kerékkel indul, állatias örömtől
Vágyakozva, fel-felujjongva, mégis részegen,
S néhol, ha már jő a zápor, hogy jó útja térjünk,
Maga elől fut az értelem, és a csillagok,
Ó, még azok is sírva fakadnak miattunk!
Reszkető holdfény reánk rebben: csak torz mosoly fut át
A kíntól szabdalt festményen
Mi a vadonban született, s mégis bünhődés
Lett a jussa. Minden képben van egy édes,
Símogató érzés, mi nyugtatja
A kattogó ébenfa-órát,
De mire elhallgatna végre, jő egy új harc is:
Egyre csak kántálja a szót, fátyol libben:
„Ússz csak, ember! Ott a halál szemed előtt!”