Gyilkos nyugalom

A szél zúg,
S a fákról levél hull.
A Nap elbújt a hegy mögött,
S a szívembe magány költözött.

Félek, mert nem szeretsz,
S magányom többé nem hagy el.
Félek, nem mondhatom többé senkinek:
Nézd, Ő az, ki engem úgy szeret.

Veled végtelenül boldog voltam,
S feledtem égő, fájdalmas múltam.
Most újra fáj az emlékezés,
Pedig nemrég oly édes volt ez érzés.

Nem hiszem, hogy már semmit sem érzel,
De ahogy néha rám nézel,
Belé hasít a fájdalom,
És gyilkossá válik a nyugalom.