Gyalogút

Ismét selyempapírral borított reggelen, felkelek
és rád nézek, mit érzek képtelen fellegekben rejtettem el,
kabátom, kalapom felveszem, elmegyek, merre a szaglásom vezet,

Léptek hátam mögött, megérkezett a kétség, kezet fogunk, tovább megyek.
Lépkedek, és hallom még mindíg a lépteket, mögöttem lépeget,
A hazugság, kirúgom a lábát és megyek, csak megyek feléd.

Érzem az ízedet még számban, megyek tovább kalapban, kabátban,
csak jönnek és jönnek szembe az átkok, verekszem és semmit se látok,
Még, gyertek, gyertek csak többen még, még nem volt elég.

Hullik a vérem, jó megígértem, de azt hiszem, hogy jogosan kérdem,
A miértek meg magyarázzák a képtelen felhő képzetek, igen már érzem,
A térdem, a csípőm forog, részben a bokámon, imbolyog a föld, még mindíg forog.

Selyempapírba burkolózott táj,
Olyan szép látni mégis fáj,
úgy fáj...

Lélek pusztító érzések újra nyomják,
És követik az utam lábnyomát,
Nem hagynak már aludni rég,
Semmi se változik, a nap mindíg ég.