Gondolatok elalvás előtt

Pókhálót fon körém a valóság selyme,
S az érintés lágy, mintha igazi lenne bennem a vágy.
Az érintés látszat, a bőr hazudik, a fájdalom csontig áthat.
Most mindenki láthat...
Gyengének, gyámoltalannak könyveljetek el,
Nem érdekel, mert nem vagyok az.
Nem félek a méregtől, s nem várom az élettől, hogy legyen már tavasz.
Az én tavaszom már sosem lesz ugyanaz.
Magányos lesz, fáradt és bágyadt,
S hol a rakpartot vizslatva lógatok majd lábat,
Hol műmosolyt csalok arcomra,
Majd keresek valamit, amit senki soha nem látott.

Zöldre festem a világot!
Jobbra, mint azt bárki akarja,
Míg soha nem volt sebéről a vart levakarja minden álnok kígyó,
Ki némaságába zárja belenyugvó szavait, pedig azt kiáltaná: "Így jó!"
Kiáltanának tévesen, hangosan,
Még mindig kényesen, még mindig haragosan.
Rákosan fekszem itt még mindig magányosan és csak lesem,
Mily hevesen kezd ki ez a betegség. Az Élet Rákja.
Segítség! Hát senki nem látja?!
Senki nem hangolja igazságra kaleidoszkóp szemeit,
S nincs se Isten, se Sátán, se félsz, se hit,
Mely megrettenne a valóság láttán?
Nem hiszek akkor én se semmit.

Nem ébredhetek olyan napra, hol jelentéktelen a Hold,
Hol drágább a mosoly, mint ami mögötte van,
Hol az érintés csontot törve szívemig hatolt,
S vérem elpazarolt áruként szivárog a feneketlen mélybe,
Eltaposva az életszürke porban...
... hol megpihenhetek végre.