Fiam

Hűvös éjszaka volt, édes bús az álom
Egyetlen gyermekem szuszogott az ágyon
A nyugalom hullámai ölelték körül
Ennek az érzésnek minden anya örül.

Ragyogott lelkemen a boldogság fénye
Óvtam őt, vigyáztam és reszkettem érte
Szerettem szívemnek minden erejével
Elégedett voltam sorsom szerepével.

De szállt a pillanat, elrepült a széllel
S egy ifjú nézett rám gőgös büszkeséggel
Ki dacolt a sorssal, dacolt a világgal
S nem tarthattam vissza könyörgő imámmal.

A messzeségbe olvadt szeretett alakja
S lobban szívemben a féltés vad haragja
Hiánya sebesen kapott engem ölbe
S anyai szívemet végleg összetörte.

Űzött a gondolat mért hagyott magamra
Édes közelségét tőlem mért tagadja
Szerettem volna a testemmel védeni
Szívének vágyait meglátni, s érteni.

De nem kért tanácsot nem kért segítséget
Elhárította a féltő szelídséget
Konok érzésekkel, önnön útját járva
Lélektelen ment el, mint egy szegény árva.

Álmatlan éjszakák keserű magánya
Vágott a meghittség régi szép szavába
Megfakult emlékek édes múltja tűnt el
Mint kialvó tűz az égbe szálló füsttel.

***

Ment a fiú némán, nem is nézett hátra
Azt hitte a világ tárt karokkal várja
Bűvös kíváncsiság űzte és hajtotta
Messzi tájak zengő dallamát hallotta.

De mikor szertefoszlott kedve és reménye
Nyugtalan fáradtság szállott a szemére
Kezdte már más szemmel látni az életet
Szíve mélyén tudta, s érezte tévedett.

A csalódás aztán úrrá lett a lelkén
Mélyen csodálkozott hihetetlen tettén
Zavarta az otthon kínzó távolsága
Szép lassan elhagytal lelkes bátorsága.

Hosszú idő után vad pusztára érve
Hirtelen megállott, s körülnézett félve
Sötétség borult rá, meglepte az este
A gyötrelem hevében reszketett a teste.

Könnyáztatta arca a nyirkos földet érte
Úgy hevert ott némán, mintha nem is élne
Lidérces álom az értelmére hatva
Reggelre pusztító kételyek közt hagyta.

Mint egy villanásnyi látomás az égből
Megjelent az anyja szíve rejtekéből
Megfáradt szelleme búcsúzni jött érte
S ő vad fájdalommal, tehetetlen nézte.

Megragadta volna gondoskodó kezét
Az ijedtség szinte elvette az eszét
Megtébolyult aggyal, őrjöngéssel hívta
Majd fiatal életét a sötétségre bízta.

***

A tündöklő csillagok fényében álltam
Elvesztett fiamnak érkezését vártam
Hideg volt az otthon, rideg és kietlen
Fáradt léptekkel a kertünkbe siettem.

Szinte látni véltem gyermekkori lényét
Hintázó alakját, boldog szemefényét
Kedves nevetése visszhangzott a szélben
Amikor sétáltunk régen kéz a kézben.

Gömbölyű gyermekként jött ő a világra
Mindenki szerette mindenki imádta
Apjának csak halvány emléke él benne
Hogy miért nincs velünk, soha nem értette.

De mikor hirtelen felnőtt lett és érett
Szemeiben vádlón kérdés tüze égett
Elkísértem oda, ahol szent a magány
S könnyezve mutattam: itt az édesapád.

Átadtam neki az egyetlen értéket
Egy rövid levelet, s megfakult fényképet
Ő némán elvette, eltette és nem szólt
Ettől a naptól az arcán mosoly nem volt.

De tettemet mára őszíntén megbántam
Az igazság útját évekig elálltam
Csak azért tettem, mert nagyon féltettem
Térjen vissza hozzám, s belátom tévedtem.

***

Ez volt a fiúnak legszebb ébredése
Felcsillant előtte anyja létezése
A lidérces álom mikor szertefoszlott
Feledte a múltat, s kereste az otthont.

Tétován elindult, mardosta a kétség
Vajon hogy fogadja anyja visszatértét?
Könnyes örömmel, vagy háborgó haraggal
Megbékél-e majd a bűnbánó szavakkal?

Nem is vette észre, merre vitte útja
Vígasztaló szellő gondoskodón fújta
Láthatatlan kéz a szent helyre kísérte
Bánatát a mélyből felszínre ítélte.

A zsebéből gyűrött fényképet vett elő
Megállott, s lábából elszállott az erő
A magányos sírnak szélére helyezte
Nemigen ismerte, mégis hűn szerette.

Szeretett emlékek szálltak a magasba
Új reményt lopva a virágzó a tavaszba
Elhagyott anyjának tartak csokrot szedett
Ragyogó szemekkel figyelte az eget...

Arca kipirult, és ajka némán mozgott
Bűvös áhítattal áldotta a sorsot
Áldotta istent, hogy világot teremtett
Áldotta az anyját, akit még szerethet.

***

Ragyogó tavaszi napsütötte fényben
Bizakodó hittel a messzeségbe néztem
Fiam közeledtét éreztem és láttam
Megbénulva, döbbent varázslatban álltam.

De nem volt ez káprázat, nem volt ez álom
Úgy hittem pedig, hogy képzeletben látom.
De mikor hozzámbújt gyengéden szeretve
Némán ölelkeztünk sírva és nevetve.