Fehér világ, mozdulatlan

Fehér világ forog mozdulatlan
Csendjébe Villám s jégkorszak hasít
Motorok zúgását,
Idegek rémületét
A levegőtlen tér tüskéivel
Az idő összenyomja.

Teremtett idő, kihasad magából
A tér ezer irányába
Magát forgatja, kimered belőle
Éles határai
Felhasítják a teremtést.

Vértelen sebek
Sötét láthatár
Hályogos szemek hideg titkai
A néptelen kert
Megfagyott fái
Díszletei a fáradtságnak.

A mozgás illúzióját kelti itt minden ébredő.
A nyirkos falaknak feszül a hajnal,
Szavak csikorgása
Gyomos parkolók felett,
Savanyú szélszag
És vak öregek köszöntenek.

És megkövül a pillanat
A kirakatban a lányok
Az áram a fal mögött
A kéz a kézben
Lezárulnak a csatornák nyílásai
Felpattannak a szemfödők
A mozgás lassul
A ritmus rövidre zár
Dermedt
Fény.
Napok.
Az információ
Elvész.
Lélegzik a semmi. Fehér
Az ég s a köd barna.
A folyó
Leáll.
Hallgatunk.


Nem nézem tovább a semmit.
Menekülök a fénybe,
A teremtett fénybe,
Alkotok magamról képet.
Tompa tüskéin elalszom,
Végigálmodom így a létet.