Februári délelőtt

Langy szellővé szelidült
A metsző téli szellem,
Minden éjjel megrövidült,
És nap sugára bántja szemem.

Vékony érben csorog tova
Az olvadó jég és sár elegye,
Tán maga sem tudja hova,
De hívja a nap lágy melege.

Patakká duzzad, rohan már,
Pocsolyákba gyűlik, dagad,
Várja, jöjjön már a nyár,
Holott éppcsak itt a tavasz.

Karamellszín fodrozódás
A semmis-szürke betonúton,
Az utca csak egy állomás
A végtelen életúton.

Mint a tea selymes mélye,
Mikor tej bodrozza alját,
Édes, krémesen omló lénye
Messze lengi aromáját.

Ilyen a víz is itt lábamnál,
Krémszínű, lassan kavargó,
Fürge sodrása csupa báj,
Sugallja, nem holmi csavargó.

Az meg amott egész sekély,
Széles, tiszta, sietve rohanó,
Ezüst felszínén a tétova fény
Ezer karátra törve szóródó.

Oh, február, februári délelőtt,
Miért ámítasz, kecsegtetsz?
Miért mondod, hogy idő előtt
Itt a tavasz, melyet kergetsz?

Csalóka, könnyelmű remény!
Az égen is ég a téli jég,
És nem hiheti a józan ész,
Mit a szív elfogadni kész.