Estefele

Őrt állnak a fenyők a mezők felett,
És fáradtan heverészik a fűcsomó,
Míg egy cigányképü halász
Lesi, mint csókolja az eget
Az ezernyi napsugár, s jó
Kedvvel egy dalt dudorász.

A patak csöndesen hazaballag már,
S a tölgyfa a száraz földre hanyatlik,
Az ablakból figyel az est,
Az óramutató kábán jár,
A tisztás alatt a nyár alszik,
És mindent színesre fest.

Szent békét hirdet ma pacsirta-szivem,
Mosolygva ing szép ruháján a lámpafény,
Hideget lenget zászlaja,
A levegő mégsem idegen.
Ring a híd vadul, s vele én:
Bennem egész gondolata.

Teleirom papirom, és éneklek,
Szerelmet, álmot, és Szerelem asszonyát,
Egy virág, míg némán állok,
Behinti porával szivemet,
Lelkem lázas, bíbor alkonyát,
Míg hajnalra várok,
És elémtárul a végtelen.