Este

1.
Az este szürkére festette a kék eget,
meghozta a frissességet és a szelet.
Az ablakban ülök, s minden olyan, mintha kép lenne, s a ház a keret,
nem szólok semmit, nem hasítom át a csendet.

2.
Az udvaron áll a fűzfa, szétterülve, mint a sátor,
tücskök hangján hívogat már a távol.
Mögötte egy temető nyugszik, s benne a csend, hol fekszik sok vándor,
a messzeségben a kivilágított templom áll, mint a rendíthetetlen, bátor.

3.
Olyan szép, ahogy hallom a járművek zaját,
mindenkit hív az út, a frissesség, a szabadság.
Engem is hív mindez, szívem átveszi az este dallamát,
de jó hallani a csend hangját.

4.
Szívem már a szomszéd városban van, lélekben messze járok,
élénk utcámban hallatszanak a kacagások.
Minden ház lehunyja szemeit, már most,
és én megint a csillagokban járok.

5.
De a szívem áthasítja a végtelen eget,
megpróbálja betölteni bennem a hiányérzetet.
Annyi út van, a szívem tudja melyik a végleges,
a lelkem frissességgel csomagolja az életet.

6.
Hív az út, a frissesség, a szürkület, a sok millió lámpafény,
bár velük mehetnék, bár ma még…
De nem tehetem, mert ezer dolog várna még,
repülnék a széllel, utaznék a felhőn, a világ annyi dolgot tárna szét…