Én őszinte lennék...

Átvitt szavak, melyeket csak szívem ért,
senki sem küzd, rég már a szívemért.
Inkább az én vérem ontják, onmlik, mint zápor,
én őszinte lennék, úgy Isten igazából.

De egy távoli hang, tompán a söttétből
felém száll, majd újból el-elévül,
bizonytalan susogás zavarja a fákat,
mégis orkán dúl most, jobbra-balra rángat...
Aztán tűnve tűnik, el, mint méla kámfor,
én őszinte lennék, úgy Isten igazából.

Ki hallja gyász dalát, vagy sípját könnyeimnek,
az dalra sosem fakadhat, kötélt adtak kezeinek.
Bús történet ez, nem is méltó más rá,
sanyarú e sors, szívem nem vágyik rá.
Úgy állok, mint néma templomi kántor,
mégis őszinte lennék, úgy Isten igazából.

Hallgattam eddig, sorsom újból fordul! Hát elég!
Törjön meg végre e kétszáz éves jég!
Várom majd mindig, várván cselekszem,
tőrömet ellenem felől a földre leteszem,
s kérlelem, vadul a sorsot, hogy más legyen mától;
hadd lehessek őszinte, úgy Isten igazából.