Emlék

Lánynevetésednek adott teret
ajkad, s hangod,
kacagtál, oh, mily tiszta voltál,
és oh, hogy szeretettelek,
milyen lágyan álltál,
bújtál, simultál,
öleltél szorosan:
miért, miért, miért
vagy oly messze mostan?
Nevettük (emlékszel?)
a részeg koldust ott a parkban,
mily jó volt,
hogy karodba bújtam,
s haltam,
nevettünk, kacagtunk,
játékunk volt minden ölelés,
miért osztályrészem most
a kínzó felejtés?
Érintettem puha tested,
kezem, büszke világjáró,
bejárt, s rajtad fel mindent fedezett,
s csak nevettük (emlékszel?)
a hideget, a zord telet
- mégis:
álltunk ott órákon át,
s nem zavart már végül,
hogy néz az egész világ,
s valaki talán meglát.
Lánynevetésed volt íve
női valódnak,
belefulladt számba,
mondd: hogy mindennek vége,
hogy ennyi volt,
miért vegyem számba?
Nő voltál velem, te lány,
s én férfi, egy igaz srác veled,
elborított akkor, ott, szerelmed,
s ma is rabláncom
minden gyermeki emlék,
hajt az akarat,
űz feléd a szándék,
vágyom újra a percet hogy
egymásba ájulunk,
érjen karodban a hajnal, s nézzük együtt,
ahogy lehunyja szemét alkonyunk!