Emésztő hibák árnyéka

Üres terem közepén, áll egy sötét alak.
Rezdületlen árnyék. Magasló falak.
Ráomlik a fény az ablakon át,
Megvilágítva rémisztő arcát.

Sötét sebek borítják a csupasz bőrt,
Mit számtalan fájdalom gyötört.
Csattogott a csont, kibuggyant a vér,
Csaták hevében élete volt a tét.

Döntenie kellett, elpusztul vagy öl,
Az ördögnek adta lelkét, zúgott az ököl.
Fejeket vett és szíveket roppantott,
Egyedül maradva, megtörve a véres romokon.

Látta saját rombolását, társai halálát,
S nem érzett már semmi megbánást.
Helyes volt-e, hogy életeket tépett szét,
Megmentve ezzel a pokoltól a magáét.

Legördíti a tetemeket egy mély árokba,
Eltemeti emlékeit, hogy soha ne lássa.
Felejtésbe menekül, mindentől távol,
Szörnyként távozik ebből a világból.

Záródnak a falak, fénylik a fegyver,
Az utolsó fénysugárral ő is elmegy.
Hamvak maradnak utána, sikoly és félelem,
Számára a halál könnyű, az élet a gyötrelem.