(Ember voltam...)

Ember voltam, és most csak egy árny vagyok.
Nincs bennem semmi, semmi, csak kongó üresség.
S a gyertya, mely szívemben ég,
Remeg, megremeg, és eltűnök.

Én ember voltam, és most már semmi sem,
Csak hívogatón sötét lepel hullt fejemre.
Az emlékeim fellegekre
Fújom, hogy vigyázzanak rájuk.

Ember voltam. Holt leszek hamarosan.
Magam viszem a halálba, magam elől már.
Hiszen köröttem ködös csend jár.
És nincs remény nekem immáron.

Magamtól nem véd senki meg. A halál
Kedves, de régóta beteg szívem mérgezi.
És nem akarok már itt lenni,
Nem akarok így élni, magam.

S mégse tudom, milyen lesz odaát,
Hová vágyódik egyre jobban, jobban szívem?
Bánata mellkasomon pihen,
A test örök álomba indul.

*

Vele tartok, és könnyeim csorognak,
Nincs, ki visszahúzzon, egyedül várok magam,
Ki belül oly árva, hontalan,
Mert mégse tudom, milyen lesz odaát,
Hová vágyódik egyre jobban, jobban szívem?
Bánata mellkasomon pihen -
A test örök álomba indul.