Ember vagyok...

Ember vagyok, bús, magányos,
Ki elhagyta mind e világokat,
S fejem alatt puha vánkos
Eltemette mind a szép virágokat.

Ember vagyok: vétkes egyedül,
Szívemben már rég kihűlt a parázs,
Ott az emlékek szele is megül:
Nem sül kemencémben cipó, se kalács.

Ember vagyok: egy dalt zokogó,
Borús egemre ha feltekintek,
Lelkem egy-egy siratót mormogó,
Kiégett anyag: így súgja: szeretlek.

Ember vagyok! Fájdalom enyém!
És enyém a letűnt napnak fénye,
S a világ, melyet ha szeretnék,
Szívemnek volna gyilkos vége.

Ember vagyok, no halld dalom!
No, büszke homlok, míg itt vagyok:
Víg emlékeim e szép hajnalon
Gyönyörűséges, ércfényű csillagok.

Ember vagyok, egy halk hegedű,
Amelyhez csak a csönd zenél,
Engem nem vigasztal semmi nedű,
Mert énnekem már csak a halál mesél!