Eljön...

I.

Eljön az önkritika ideje,
egyszer mindenkinél.
Sóhajtva zuhan a mélybe,
egyszer minden, mi él.

Eljön, hogy térdre hullunk,
sírva tárjuk karunk az égre,
mert bántottam és bántottak,
de rendezem a számlát végre.

Eljön, mikor megszakad a szív,
mert nincs már ki visszatart.
Sajnálod önző önmagad,
pedig létezni, nem is ő akart.

Eljön, hogy elfogynak a szavak,
a fájdalom testvérként ölel,
bezárom csöndben könyvemet,
lámpásom békével oltom el...

II.

És eljött, mikor már azt hitted,
békével zárulhat e költemény.
Megnyugtatva ringó szívdobbanás,
szép szavakba oltott vak remény.

Aztán eljött, hogy végre felnőttél,
s már megveted minden vágyad,
mivel csak vágytól-vágyig éltél,
nyugalmad egy ágyban sem találtad.

Eljött, mikor gyűlölöd a tested,
magad maradsz az őrület ellen,
szárnyaló gondolat akarsz lenni,
felülemelkedve, tisztán a szellem.

Eljött, hogy megérett szándékod,
vágyától rothadó gyümölcse,
ernyedten szemlélve önmagát,
hullik le, életed fájának tövébe...