Elátkozott!

Kopasz fenyők néznek,
reszketnek és félnek.
Az allék suhogó árnyain
lábnyomok kiáltanak:
"Akik jönnek, vigyázzanak!"

A csillagok látnak
s csak egyre vágynak:
Ki komor fényükbe lép
a fák tövében járva,
várják Őket kar kitárva,

s öleljék kebelre,
az éjszakát legelve,
a halállal karöltve ők,
a tavaszi liliomot,
de csak a tél vihog ott.

Galambok esznek.
Kenyér, nesztek!
Éljetek még egy órát,
majd úgy is meghaltok.
Legalább morzsát kapjatok.

Nekem az sem jut.
Tőlem minden fut,
a tér, az idő, a hegyek.
Maradjatok kicsit még,
úgy is közel már a vég.

Nem figyeltek rám!
Kiszáradt a szám.
Minek sírtam? Kár volt.
A számat minek rágtam?
Elhagytatok mindahányan.