Éjszaka vándora

Én vagyok a kietlen éjszaka vándora,
kinek az éj nem elmúlás, hanem száz csoda.
De a titkok sötét leple rejti arcomat,
s rögtön eltűnök, ha eljön a pirkadat.

Utcai lámpák selymes fátyolában járok
ott,hol összeérnek valós, és elképzelt világok.
Társam csak a fénylő Hold varázsa, s régi, kopott házak,
dallamként kísér a néma csend, s jajszói öreg fáknak.

Sok-sok évvel ezelőtt elhagytam valahol valamit,
s most keresem a régi érzést, és keresem azt a valakit.
Megváltozott az életem, ellopta a némaság,
s csak félig ember az az ember, ki elveszíti önmagát.

Sötétségben vagyok boldog, hol nem láthat senki sem,
ott az lehetek,aki vagyok,a ködös utcák mentiben.
Világosban játszanom kell, mint színésznek a színpadon,
mert nem tudom már magam adni,bár hazudni sem nagyon.

S ha követnél fagyos árnyországba, csak azt mondom: sose tedd!
Megérintenél bűvös magányomban? Hát ezt soha ne feledd:
A titkok sötét leple rejti arcomat,
s rögtön eltűnök, ha eljön a pirkadat.