Egyszer régen...

Egyszer régen, mikor fel akartam adni önmagam,
ott álltál mellettem dacosan.
Barátommá akkor kineveztelek, Te sem, én sem értettem,
ez miért lehet.
Az idő vasfoga bőszen harapdálta a szálat,
de ez a valami már lassan szeretet-varázslat.
Hullámok, viharok szaladtak az épülő várfalaknak,
de a régi, s új romokon már kastélyok vannak.
Érték-határok pedzegettünk és tologattunk tova,
lassan így megesett, a nagy csoda.
Egy pengetés lelkedben egy rezdülés nekem,
ez oda-vissza igaz volt, verseinkben jelentkezett.
Fényből, vízből, értékekből képek születtek egyre,
s e masszából még több keletkezett, csak álltak, álltak össze.
Elszaladtak évszakok, napok, hónapok…Herceg!
te és Én már barátokká lettünk, múltak tova a percek.
Messze így néztünk határokat és láttunk együtt tovább
a horizont már nem jelentett akadályt.
Képzeletben ismeretlen tájakon jártunk
különcök nem akartunk lenni, csak más volt az álmunk.
Aztán ezt a szövetséget gyűrűvel pecsételtük, barátságunkat
magasabb szintre, az égig emeltük.
Csipkedtelek sokszor. Bosszantottál. Mindig mégis nyugodt
s mosolygós maradtál.
Büszke voltam, hogy vagy nekem, barátomnak mondhatlak
arra nem is gondoltam, hogy ez meg is szakadhat.
Most váraim kísértetek lepték el
a dac, a bánat, a félelem, a keserű.
Szemed szomorú kék bogara, csak pár szó,
felborult minden. Hol vagy derű?