Egy percnyi őrület

Néha jobb lenne eltűnni csendesen,
Elmerülni a mély rengeteg életben,
Néha olyan fakó és oly borzasztó
A tudat… menten meghasad,
Ha rögtön nem távozom, kárhozom…

Romlottnak tűnik a pillanat,
Anyjából kiszakadt ez a kis élet,
Emberré lett ugyan, de eltévedt,
Menny és pokol összeért körülötte,
Az égboltot és földet összetörte.

Megremeg a szeme, s benne könnye,
Jégcsapként hull a földre,
Az, az elfagyott, aszott gondolat,
Új út felé mutat, a sugallat,
Gyilkot szívbe mártva,
Tapos bele, bele a sárba.

Nem törődve azzal, miként vesznek kárba,
Az izzadtság cseppek, melyek,
Gyöngyként hullnak alá tenyeremről,
Benne szorítom neved,
S a fájdalomtól, mit érzek, térdelek…

S kitépném magamból a szót.
Üvölteném, hogy szeretlek, de nem.
A hang nem jön ki rendesen,
S maradok, e szavaktól vemhesen,
S érzem, Igen! Igen! Igen!

Nem! Nem érzem,
Tudom, hogy jobb lenne eltűnni csendesen.
Nem bántanának senkit a kések,
Melyek bennem forognak élesen.
S tovább térdelek, izzadtan, véresen.
S már nem ver a szív, csak részegen.

Már nincsenek, felek, sem egészek.
Már nincs semmi, nincs senkitől féljek.
De tudom, hogy ez nem én vagyok csak olykor,
Mikor teljesen eltemet a nehéz kő-téboly.
Nem teszem meg, mit ördög-angyalok sugallnak,
Nem! Nem! Nem rohanok fejjel a falnak,

Hiszen úgy is visszapattanok,
S telnek évek, hónapok, s napok,
A vér megszárad, az izzadtság párolog,
Én lassan megtisztulok.
Tébolyult szerelmes?
Nem! Nem én vagyok!
Többé Én nem vagyok!