Egy naiv lány ábrándozásai

Egy kemény, kérges szívet nehéz meglágyítani,
Hát még az enyémet, mily nehéz megpuhítani.
Túl sok embert engedtem a bizalmamba,
De oly kevesen hallgattak szavamra,
Sírva könyörögtem, hogy ne tegye,
Mit tett? Elment az arcomba nevetve,
Egyre nehezebbé vált az élet,
Egyedül nem megy, segítség kéne,
De mikor kéne, soha sincs itt senki,
Ki meg tudna vigasztalni.
Hatalmas terhet cipelek,
Nem bírom tovább, elengedem.
Szívem kapuját bezárom mindenki előtt,
Kitiltok én mindenkit, legyen övék az erdőm,
Melyet én is végigjártam nem egyszer,
Az összes ösvényén végigmentem már végtelenszer.
Ó! Oly könnyű lenne mindenkit oda kiküldeni,
Nézni, hogy bolyonganak, segítséget nem hívni,
Csak nézni, hogy tévednek el az erdő labirintusában,
Hogy omlanak össze, tudván, hogy ez játszódott bennem.
Élvezettel nézném azokat, akik elárultak,
Amikor elveszett minden reményük, buta elvakultak!
Nem látják az erdő végét, inkább letérnek,
És be a sötétbe, az erdő közepe felé tartanak,
Ott nincs kiút, csak egy hatalmas verem,
Én, már megtanultam hol van, és messziről elkerülöm.

Bárcsak átéreznék azokat, amiket én éltem már át,
Sokszor összeomlott már bennem a világ.
Rettenetesen fájt, égetett, mart,
De az ki nekem kellett, megunt hamar,
Amikor kellett volna a segítség,
Kaptam, kaptam nem is keveset, de ki nekem kellett, elment már rég.
Már csak egy naiv ábránd marad,
Hogy ő meg én újra egymásra akad,
Mikor két szív egyszerre dobog,
Tudom, ez már számára megvan, ez egy másik dolog.
Már megbántam mindent,
Mi ellene tettem,
De hiába kérem, legyen velem,
Ő már sohasem lesz az enyém,
Saját hibámba estem én,
És csak azt tudom kérdezni, miért?