Egy lélegzet, avagy a sors hatalma

Magamat hibáztatom, közben nem én vagyok bűnös,
Az életem azóta nyugtalan és zűrös.
Nem találom a helyem és nincs miért küzdeni,
A remény csillaga is kezd végleg eltűnni.

Ahogy halványul a fény, nő a sötétség,
S bennem megszületik ezer meg egy kétség.
Vajon melyikőnk követett el nagyobb hibákat?
Mi okozhatta az örökös vitákat?

Vannak dolgok, amik sosem jönnek helyre,
Ennek az egésznek nincs semmi értelme.
Ha jó van készülőben, közbeszól az élet,
Mit követtem el, hogy ez az ítélet?

Előző életemben rossz ember lehettem,
Ha a sors ennyire kegyetlen felettem.
Vagy a mostani tetteimért büntet
Olyan sebekkel, mit az idő el nem tűntet.

De semmi sem véletlen, mindennek van oka,
Vajon ez a világ egy másik világ pokla?
Ahol mindenki boldog, csak én vagyok szomorú,
Hol egy lélegzet az élet, de így mégis oly hosszú.

A boldogtalanok mindig tovább élnek,
Pedig ők a haláltól igazán nem félnek.
Ezért ha nem jön, hát ők mennek elébe,
Tettüktől valami jobbat remélve.

És vajon hova jutnak akik elmentek?
Végleg meghalnak vagy újjászületnek?
Netán létezik valahol pokol és mennyország?
Vagy a halott ember szellemként él tovább?

Ki miben hisz, talán aszerint lesz vége,
De addid minden nap ráragyog a lehetőség fénye.
Hogy jobbátegye azt, ami neki adatott,
Mert ő nem tehet róla, hogy ilyen sors jutott.