Egy gyerekszerelem balladája

A kislány csak nevetett, és a szeme sarkából figyelt egy fiút.
Kék szeműt, komolyat. S e percben szívében kigyúlt
a szeretet minden lángja,és pirosló arcán felragyogott
egy mágikus jegy. Az idő megállt, a lét zavartan dadogott.
Mondd csak, létezhet-e tisztább a gyerekszerelemnél?
Önzetlenebb, igazabb, és fájdalmasabb ennél
semmi- mit később kegyesen eléd vet a sors- nem lehet.
Több ez annál, mit megalkothat a képzelet.
De a fiú nem figyelt, hűvösen tekintgetett körbe,
anyjához simult, s tudattalanul félrelökte
az ajándékot,mit oly súlyosan termett egy másik lélek.
S az érzés örök titok maradt, ahogy messze rohantak az évek.
Soha senki nem kérdezte, miért. Nem tudták,hogyan.
Elhagyták a régi iskolát,s az idő boldogan
folydogált tovább kiapadhatatlan medrében.
Csak az a lány. Ő fürdött minden este titkos tengerében
a viszonzatlan szerelemnek,ahogy az élet kullogott
dimbes-dombos útján. S még akkor is csak egy nevet suttogott
kurtán,mikor vénülő szemére a halál lehelte alkonyát.
De néha... teliholdas éjszakákon még hallják rekedt sóhaját
eltévedt pásztorok kietlen,dér csípte lankákon.
Kapkodva keresztet vetnek, s a némaság szétteríti ködmönét a tájon.