Egy eltépett levél

A szobában csend honol, csak a toll
Serceg a papiron; egy levél készül,
Mit sohse adnak másnak oda végül,
De mintha a szavak maguktól jönnének,
S senkinek se felelnének.

Gyertya lángja remeg a sötétben,
Fényében ezernyi gondolat táncol,
Az ablak előtt leng egy sötét fátyol,
Tán a szél lengeti: magányos szív hozta,
Mert ide sose jő a posta.

Egy széken görnyedő alak, ki ír
Néhány cifra betűt, majd megcsókolja
A papír közepét, aztán úgy várja,
Hogy beborítsa szívét a szép reménység,
S távol essen tőle a vég.

Nem esik semmi fény a szobába,
Kell a csönd, annak nagy titkai vannak –
Mert benne izzó érzelmek szaladnak.
Kell a csönd, s a levélre az áldó csók -
A sarokban hálót sző a pók.

Az író alak szemében könny gyűl
Nyögve elejti remegő kezéből
A tollat, s úgy száműzi szívéből
Az összes reménysugarat s kuldulást,
Mire szeliden szállt a palást.

S egyszeriben a levélre mered
Sírva, a fájdalom égeti lelkét,
Majd az asztalra hajtja le a fejét,
Úgy nézi a levelet, miből fűt a szép,
S mégis csúnyul ott fent a kép.

A kép, mely szívét lángba borítá,
Hisz’ hozzá írt mindent e csendes éjjel,
Mely tépi darabokra, szana-széjjel,
S miatta rázkódik székben egyedül,
Bent, ahol a halk bánat megül.

A levél még mindig ott fekszik el,
S ott nyög az író, keserves jaja
Száll ki az éjbe, nem tudják, mi baja.
A képről szelid arc pillant a levélre,
S átkot mond a fénylő éjre.

Elalszik a gyertya, álomba száll,
Míg az író felemeli a fejét,
Ránéz, mi kitépi lassan mindenét,
Majdan éktelen haragtól torzulá el
A kép, mi néki sose felel.

A fátyol nem leng már, de ég a tűz,
Mert egy ósdi kandalló előtt térdel
Az író: rokonszenvezik a véggel,
.Majd levelét a tűzbe tépi: csillagok
Várnak, s az ércfényű dalok.

A szoba ma is csendes még talán,
S ma is ég a gyertya ugyanott még,
De utolérte a levelet a vég -
Zöldbe borult a tér, s zúgó folyón át
Titkokat súg az örök világ.