Csendre várva

Régen volt egy gyülekezet
Némaságra fogadalmat tett.
Hangtalanul néztek a világba,
Nem szóltak emberi hibákra.
Nem ostoroztak a nyelvükkel
Nem fért össze a rendűkkel.
Tették ezt bölcsen csendben,
S ment az élet szépen rendben.
És jött az idő, hogy szólni kell,
A tudást megosztani mindenkivel.
Gondba volt az addig néma,
Szóhoz nyelve bizony béna.
Pedig szíve kincset rejtett,
De az ajka hibát ejtett.
Rögtön volt ki ostorozza,
Hibáit mind felsorolja.
Vége is lett így a rendnek,
Bölcsességnek és a csendnek.
Volt ki feltekintett csak szótlanul,
Őrizve a csendet, mert úgy is tanul.
Lépek némán én is a nyomába,
Barátok közt a csendre várva.