Csak téged szüntelen...

Hétfő este van, deres már a táj
Egy érzés ragad el mely kínzóan fáj.
Egyedül kell álomra hajtanom fejem ma este;
Mert nincs velem most, nem lehet itt gyönge teste.

Nem tagadhatom meg szívemnek kesergő énekét,
Zokog most a szív, mert nem látjatom csillogó két szemét.
Hiányzik egy rész belőlem, kitépte a távolság;
Te hiányzol most mellőlem; Ez az igazi bátorság.

Hisz nehéz azt kimondani, melynek súlya vagyon,
Te vagy az ki ma este szívemnek hiányzik nagyon.
S nem csak egy pillanat ez, mely feltör hirtelen,
Mert te vagy az, kire vágyakozva gondolok szüntelen.

Lehet, hogy soraim mást mondanak neked,
De az életem máshogy nem élhetem, csakis veled.
Hisz te vagy az, ki kezed nyújtottad felém;
Ekkor költözött a gyönge boldogság belém.

Persze nem lehet minden olyan; mint egy álom,
De, hogy veled éljek; azt már nagyon várom.
Sokszor felleg lepi el a boldogságnak egét,
De te leszel az; kinek mindig fogom majd a kezét.

Mert nem csupán szeretlek téged,
S ez már régóta engem éget;
Te nem vagy már diákszerelem, te már bennem élsz,
S lehet, hogy ez furcsán hangzik, s lehet, hogy ettől félsz.

De akarlak téged, nincs semmi más vágyam,
De nem csak azért kellesz; mert hideg az ágyam,
Hanem mert szívem szeret, s ez jelenti a véget,
Mert hidd el nekem, én őszintén szeretlek téged!


D.R.R