csak ..ő

Varázslatos mesehősként hódított,
dédelgetett világom darabokra hullott,
elszántságom hajdani idők zenéjét fújta,
de a szél már a szerelem illatát hozta.
Hűs szellővel érkezett, kemény szíve nem kért meleget,
ellenére megadtam neki, de éreztem mégsem eleget,
föld szívébe mélyre hívott, kergetett,
szaladtam én… futottam, s velem felnevetett.
Kandallóban szökkent életre parázsként előbb a láng,
szemem fényével törve szét sötét álarc bús magányát.
Hogy mikor sütött le először ránk a nap?
Eh mesélem tovább, ne feledd szavad:
Egyszer csak hangja kezemmel színarany falat rakat,
’ ’ suttogva haraptam ajkamat,
ám neked elakadt szavad,
épül az álom, épül mire vágyom,
épül a várad… s én várom.
Felhők között repült velem a boldogság,
mélyen elhagytuk már az álarcát,
egy kedves arc mosolygott rám,
velem száguldott hófehér paripán,
vadmacskája lettem hát,
varázslattal hintve az éjszakát,
üvegcsével törtem össze magányát.
Hűs szellő látom már a véged… hová lettél?
ó halvány pír "kimondhatom e?" fuvallata úgy eltűntél,
szívemben port kevertél, tétova lettem s lettél,
majd a csend szólt: "kívánlak… ó te is mondd!"
szavam szárnyán vágyad viharként ostorozta számat,
s hurrikánként hívott hevesen immáron az ágyad.