Carissima Fidelissima - egy barátság krónikája 3.

Szeretem az írásaim,
amiket Neked írtam,
szeretem, mert tudom, hogy örök,
szeretem, mert lelked benne van.

Szeretni fogom írásaid,
ha egyszer megmutatok nekem,
szeretni fogom,
mert tudom lelked benne van.

Szerettem Irsát,
bár meg nem érdemeltem,
szerettem a beszélgetést,
szerettem fájón őszinte szavaid,
szerettem, ahogy táncolsz,
bár része nem lehettem,
szerettem, ahogy együtt haraptuk
a sült szalonnát,
hólyagosra égett tőle szánk.

Gyűlöltem a szerelmet,
mert azt hittem elveszítelek.

Szerettem a szerelmet,
mert megtudtam:
minden hibámmal, s bűnömmel elfogadsz,
mikor azt mondtad:
„kettőnk között ez mindent helyrerak”

Az az év mindent elvett:
karriert, szerelmet, erkölcsöt,
de őrizte s érlelte nekem barátságodat.

Szerettem,
hogy bár elkevertem születésnapodat,
örültél az apróságaimnak,
nem vádoltál
ahogy más nő tette volna.

Szerettem, s örök emlék nekem,
ahogy a latyakos téli hóesésben,
megláttál a zebránál,
s mosolyoddal örültél nekem.
Szerettem a szívecskéket,
amiket nekem küldtél,
egyet, négyet,
ahogy kedved volt éppen.
Szerettem, amikor azt mondtad,
többet nem küldesz,
mert csak a szerelmesek tesznek ilyet.

Szeretem a jóságodat,
hogy mindenkit védesz,
mindenki mellett érvelsz,
igaz, sokszor ellenem,
akár jó, akár gyenge legyen.

Szeretem, ahogy szememre hányod
hibáim, s bűneim,
szeretem, kemény szavaid fájdalmát.
Szeretem igaztalan vádjaidat is.

Szeretem a parknak innenső,
tiszta oldalát,
ahol Bacardit ittunk
(szertartás, hogy a kezemet
elvágom mindig),
ahol fájdalmam mindig elszállt,
szavad és mosolyod
mindig gyógyír volt nekem.

De gyűlöltem a határvonalat
és a park túlsó,
tisztátlan oldalát,
gyűlöltem mindazt,
amit jelentett nekem,
gyűlöltem volt boldogságomat.

Szerettem a félelmeidet,
ahogy féltél tőlem és magadtól,
a ki nem mondott szavaktól.

Szerettem az irsai éjszakát,
a táncot: „most múlik pontosan…”,
ahogy közben átöleltelek,
ahogy ültünk a csillagos ég alatt,
szerettem dühödet,
hogy nem látom meg a csillagképeket,
szerettem, ahogy ott ülsz,
lelkem és írásom jelképe lett,
szerettem, ahogy összebújva elaludtunk,
vágy nélkül, csendesen,
nekem ez több volt, mint a szenvedély,
szerettem érezni tested melegét,
hallgatni lélegzeted,
ahogy átkaroltalak,
s nem lökted el kezem.
Még azt is szerettem,
hogy elzsibbadt karom,
s azt is, ahogy lehúztad rólam a takarót.
Mással nem volt,
s nem is lesz ilyen.

De ez az a pillanat volt,
örökkévaló.