Bolyongás

Mily furcsa az emberiség.
Háborúkat szít,
Mialatt béke honol.
Szüntelen békéért eseng
Amidőn zord harc
Országról-országra vándorol.
Emberek kik valaha
Nyugodtan megférve
Egymás mellett
Harag nélkül élve
Megadóan várták
Az esetleges jót,
Hisz tudták sorsuk
Bármily mostoha
Az élet nem pártolja
A rosszat soha.
És bár testük nyögött
A mázsás súly alatt
Szívükben mégis új,
Éltető érzés fogant.
S mit látni most?
Oh,bár szebbet lehetne!
Ám a világi lét esendő.
Sok-sok temetetlen veszteség
Melynek sötét árnya
Még szívünkben honol.
Ám hisszük azt,mi
Jobbak vagyunk,bölcsebbek,
Ám a világi lét
Mennél öregebb
Ez a képzelet
Annál szebb lehet.
Ám a rideg valóság,
Mi fölülmúl néha
Minden épeszű képzeletet,
Látja már önmagába nézve,
Hogy bár szeretnénk,
Hogy a jövő százszorta
Kedvezőbb legyen
Ámde ezért tenni kell
És érteni azt,
Hogy az élet mindenkinek
Közös célja,s az
Összetartás páncélja alatt
A létet egyé és boldoggá
Tudja kovácsolni
Minden érezni vágyó,
Nemeslelkű,hús-vér létező.