Bélának Bélától

Az idő, csendes öszvér poroszkál alattad,
Ugyan ne mond már, hogy máris feladtad
Ha fázol, nem a nap az ok, köszönd magadnak
Vagy tagadd le a hideget, ahogy mindig is tagadtad.
Vak vádak alá gyújt ezer olcsó mécsest
Ezer vak szerzetes, de mi ez ahoz képest,
Ha az egy is aki ismer, a szívéhez kap nyomban
Hátra nézel, hátha, de senki sincs nyomodban.

A név, (így hitték) olyasmi köpönyeg
Ami ápol, eltakar, majd veled lesz jóöreg
Az arcbőröd színével mindig megegyezik
Mert józantalan tetteid kirágják széleit.
Aztán dőlt a hit, hisz lecserélni tollvonás
Nem hívják az arcot sehogy, jóképű ámítás
Jobb kezeddel cirógatod, ballal szórod rá a gazt
Úgyse jön rá senki, hogy a kettő egy s ugyanaz.

Na igen, és az igazság, a legvágyottabb vagyon
Mindenkinek van sajátja, ez így helyes, nagyon.
Csak az a baj, akkor legtisztább a kinyilatkoztatás
Ha önmagától dagad fel, és nincs mögötte tudás
Mint a kép - ha fordítasz rá időt - szebb lesz, színesedik
A tükör meg, apránként megreped, végül széttörik
És kiáltasz, hisz nem lehet, hogy te voltál ostoba
Csalódás. Sértődés. Itélet. Egy ide - egy oda.

Szó szót emészt
Az öszvér tovább halad
Ha nem jut eszedbe jobb
Maradj meg ömagad.