Ballada

Őszi nap. Oly gyönyörű, teljes, tiszta,
a tájat illat lepi s a lombokon
színpályán szánkázik a fény!
Igen, oly szép, hogy róla nem szólhat
se film, se kép, se költemény.

Az út rőt bársonya mintha
szőnyeg volna, melyre a nap
- ultramarin lángban virít -
drágakő, s csillámgyöngyöket
gyengéd anyai keccsel terít.

Itt járok én, e délutánon, az édenben,
részem lesz gyönyör s tisztulás
Vérembe szűri a napfény fáradt,
langy aranya
sugárban patakzó harmatát.

De kit pillant szemem ím, hogy hittem:
lelkem békéje végre teljes! –
Egy lányt, kinek rózsálló, angyali arca
minden szerelmet,
minden arcot feledtet.

Egy padon ül, s tapad szeme az őszi
folyóra,
melyen levél ring lomhán a messzi
tenger felé
Sátrat terít fölé a szépség néma
dallamkoszorúja
s nézve őt, nem eszmélek:
felhőktől szennyes már az ég.

Olyan ő, mint csillag, ha földre száll
és tavakon, keblek haván fut tova
Olyan, mint lepke kékségtől iszamos égen
s bronzos visszfény vállára omló haja.

Odalépek hozzá, meg-megroggyanó térddel
kecses lénye iszonyú bűvkörébe,
rajongnám őt, hódolnék, akár a napnak
mely nem fakul még, hevét, egyre hintve,

S szólnék hozzá: Szeretlek! – újra:
Szeretlek!
Derengene már előttem a jövendő éji nász,
akkor belenézek szép szemébe. Ott én
mást,
mint gyötrelmet, nem látok.
S a tükrök helyén csak éjszakát.

Ajkamra fagynak a kedves szavak.
Hallgat ő is.
Gátfalát a csöndnek áttörném én, ám
mielőtt szavaim elhagynák a szám,
a lány szólal sután, könnyekkel és
magánnyal:
„Ma halt meg a mamám"