Baljós tájakon

Az orrodban nagyon sötét volt,
Holtába fúlt éjszakákat idéz
S mégis paszományos emlékképpé tölti
A feledésben elburjánzott rózsaszínű penész.
Nem láttam távoli, világszéli tájat,
Nem táncoltam a lábujjaid hegyén,
Nem piknikeztem a térded hajlatán,
De hallottam róluk és dacára, hogy tartok, oda vágyom én.
Az ajkaid csúszósak és féltem beleesni.
Féltem, hogy kettéharapsz, lenyelsz, megemésztesz
És salakként eldobva senki a világon
Nem fog már keresni.
Állítólag délen, ahol a nap elpirul,
Varangyarcú virág nyílik, bont szirmot, ont nedvet
És ki ember egyszer belekóstol,
Három élethosszig, róla éhezve szenved.
A melleid láttam, ha az álladra álltam,
De nekem túl sima és meredek,
Épp már elérném a csúcsot, de csak épp, mert visszacsúszok,
És örökké a hasadon rekedek.
Szóval ez a hely, ahol éltem, így
Leírva félelmetes, megélve borzasztó.
Mégis. A guta üt meg úgy vágyom rád vissza
Elhervad bele minden hang, rím és szó, mert
Ott a pólusaid között éltem csak igazán
Könnyű porrá égve a néma igazságban:
Hogy ha nem ez a románc öl meg
Hát elpusztulnék másban.

És akkor már inkább rajtad, bárhol is.