Az utolsó vadló

Alkonyba fúló Napkorong, vérvörös szemekkel
Fáradt útja végén az Éghez szól: Temess el!
Közel már az este így válaszul az ég,
Magára ölti ében gyémántköntösét.
És ekkor volt, hogy odalent csend urasága
Csodálkozva figyelt fel vad lódobogásra.
Ki lehet ilyenkor? Át minden álmokon
Kályhában fortyogó gondolat szárnyakon?

És a hang felöl nem soká, a reszkető domb fölött
Izzadt fényben úszó fekete tünemény, szinte már gőzölög,
Koromszín bársonyba gyúrt inak százezrei
Lüktető, vad izom, mely szinte már repteti.
Szabad szellem, az ég, föld téged nem érdekel
Vágtázol a semmibe, de még az sem érhet el.
És ahogy lefestett a pillanat, mint imbolygó délibáb
Tovaszálltál mindörökké, már csak a csend ismétli önmagát.