Az utolsó kenyérmorzsa

Egy parkban ültem unottan,
Galambokkal játszottam.
Velem szemben ültek többen,
Mind mások, mind külömböznek:
Egy anyuka gyerekkel,
Öltönyös férfi, öregember.
Az öreg galambot etetett,
A gyerek ugrált, és nevetett.
Anyja olvasott egy könyvet,
Olyat, mi besseller lehetett.
Annyira belemélyült a történetbe,
Nem is figyeli mi zajlik körülötte.
Az öregen látszott az élet súlya,
Utolsó kenyerét egy galambnak adta.
A férfi mellette ült s figyelte,
Látta rajta, nincs sok ideje.
Ám nekem furcsa volt a férfi,
Úgy éreztem, nem emberi.
Volt valami ijesztő benne,
Pedig mosolygott a gyerekre.
Majd rám nézett és láttam,
Ő volt kit kerestem, de nem találtam.
Ki fekete zongoránál is ült már,
S rokonná lett fogadva Adynál.
Játszótéren hintázott velem,
De most félek, már nem kell nekem.

Ám Ő nem hozzám jött, rám se figyel,
De ha nem velem játszik, akkor kivel?...
Idővel a fehér galamb elrepült,
És az öreg csak szomorúan ült.
Lement a nap, s hült a levegő,
Eljött a fagyos téli idő.
Az anyuka sétált el hamarább,
Gyeremeke már melengette magát.
Én nem mertem ott hagyni az öreget,
Ha a férfi marad, nem lát több reggelt.
Ám a férfi is elment, tovább nem maradt,
A veszély elmúlt, és dolgom is akadt...

Másnap hallottam, az öreg meghalt,
A Halál mégis elérte, mit akart.
S megértettem, nincs menekvés,
Ha itt az idő vigyázni kevés...
Közben repültek hosszú évek,
Parkban ülve, galambot etetek.