Az örök vándor balladája

A sötétben járok, mely mindent megvilágít
Az életet adó sötétség!
A sötétben járok, hol minden út elvész;
egy igaz út marad:
Az életet adó sötétség!
A sötétben járok, mely elnyeli a kérdést és
a választ is magába; az elme üressé válik
Az életet adó sötétség!

Gondolat nélkül lépek az ösvényre, s
sértetlen pillantom meg a fényt.
A halált hozó fényt!

A fényben arcok vesznek körül, s azt mondják:
”Megosztjuk veled életünk fényét”.
Az örömöt hozó fényt.
Barátok gyűrűjében állok. Kilép közülük egy,
a legfényesebb mindközül, s együtt ízleljük meg
Az örömöt hozó fényt.

Eljön az Éj, s jóbarátként köszönt, de tudom:
nem hozzám jött.
Az átkozott sötétség!
Ellép mellettem, s elveszi az egyetlent,
Az életemet bevilágító fényt.
Átkozom a sorsot, átkozom az Éjt,
de egyet hagy itt csak:
Az emlékeim fényét.

Gondolat nélkül lépek az ösvényre,
s ismét barátként köszönt
A nyugalmat adó sötétség.

A sötétben járok, s egy szikrát keresek,
mely fényesebb a tűzvésznél.
Az örömöt hozó fényt.
Lángtengerben járok, s a szeretet fénye
ostromolja elmém, de nem találom a szikrát,
egy rég múlt pillantás fényét.

A sötétben járok, de belefáradtam már.
Izgatottan lépek a fénybe; s régi barátok
vesznek körül. De ismét közöttük jár
Az átkozott sötétség.
Hátra lépek, s ők meglepve néznek engem.
De magammal vonom az Éjt;
Könyörgök neki, s lepaktál velem
Az álnok sötétség.

Gondolat nélkül lépek az ösvényre,
S lépéseimet támogatva kísér társam,
Az örök sötétség.


2005. 03. 13. – 16.