Az öreg ember

Búcsúzom a megkopott földi világtól
Minden széptöl, és minden vágytól
Itt hagyok minden kínt és szenvedést
Nem marad utánnam csak ezernyi emlék

Tavaszi délelőtt, séta, gyöngyvirág
Kezemet égető tövistelen vörös rózsák
Csók forrón izzó, ölelés mi az enyém
Fel-fel villanó millió csodás emlékkép

Napos délután, park, fák száz virág
Erdők, állatok, hegyek, csodás táj
Meleg kéz, forró csók, ezer érintés
Be-be villanó millió csodás emlékkép

Őszi eső, ezernyi színben tündöklő fák
Az érzés ahogyan a szabad szél fúj át
Ölelés, mely nekem mindentöl többet ér
Fel-fel villanó millió csodás emlékkép

Hideg tél, zúzmara, dér, s jégvirág
Kopár domboldal, ridege, álomvilág
Pillanatnyi, varázsos tündér szépség
Be-be villani millió csodás emlékkép

Bárcsak láttad volna, mit én láttam rég
Nem kérdeznél, s nem lenne vágyad a lét
Elvesztve mindent mit sorsom meghagyott
Úgyis már csak kóválygó, üres lélek vagyok

Elveszteni mindent, hogy semmid sem marad
Szerelmet, családot, célt, a szabadságodat
Kitépett szíved, csak kötelességböl dobog
Lelked társai csupán az időtlen csillagok

Mint partravetett hal, hit nélkül vergődve
Mint utazó üstökös csak céltalan keringve
Mint az árnyék, mi ott van mindenütt
De eltűnik nyomban, ha a fény rá süt

Nem hagyok itt semmit, mit sajnálnék még
Mit ér nekem az üres, megkopott régi emlék
Mindent mondhatnám, és még nem is hazudnék
De jobban örülnék ha végre eltávozhatnék

Elértem mindent, mégis, semmit sem kaptam
Egyedül voltam a legdicsőbb pillanatokban
Mikor szerettem volna hogy Ő velem legyen
Máshol volt, s könny volt "boldog" életem

Nem hibáztatok senkit, megbocsájottam rég
Mintha minden rosszért, csak én felenék
Így is van talán, én csak egy öreg vagyok
Hát mindenért bocsánatot kérek, s adok

Isten hozzád élet, kiáltom, de még maradok
Utoljára még látni akarom a lemenő napot
A béke mosolya arcomra lassan majd kiül
Ahogy itt vagyok, mindentöl távol, egyedül

Lemegy a nap, és békémben nyugovóra térek
Egy imát mondok még utoljára, fel az égbe
S lassan közeleg a sötét, a puha éjszaka
Mikor elül a világnak minden apró zaja

S itt áll most mellettem, az én kedves, megfáradt arcú démonom,
Rám néz, nem szól, de érzem, e világot ma éjjel, örökre itt hagyom...